Elbai homokkövek

Idén tavasz végére, a pünkösdi szünetben Besenyei Gyurka, Budai Béla, Balázs és én egy nagyobb magasságban kivitelezett, nyugat alpi jégmászós hetet terveztünk. A Tátrában viszonylag nagy gyakorisággal fordultunk elő a fagyott felszíneken és meg volt a késztetés, hogy komolyabb terepen mutassuk meg magunkat.

A hónapokon keresztül tartó időpont egyeztetés és kondíció felmérés után sikerült is kijutnunk az Elbai homokkövekre, ahol sem jég és még nagyobb magasság sem várt, ellenben a Tátrában felgyúrt pszichénknek jó hasznát vehetjük a hírhedt sziklákon. Egyedül itt mutatkozott viszonylag mászható időjárás pünkösdre, uh jégcsavar helyett csomóék és alkarnyi ékkiszedő, pehelykabát helyett, pedig játszós munkásruha került elő.

Bad Schandau romantikus belvárosából induló kiránduló villamos pályavonalán, egy régi malom, az Ostauer Mühle melletti placcon volt a kempingünk, ahonnan fél óra séta a Falkenstein, első napi célunk. A Jóskától kapott kaller és útmutatás után a lehető legkönnyebb és egyben az egyik legszebbre értékelt utat választottuk, a Schuster utat. Kalandos hely, kell érzék az útvonal megtalálásához, könnyen elviszi az ember szemét a hébe-hóba bevert gyűrűsszeg, pedig ezek mindig komolyabb nehézséget jelölnek. Gyurival rögtön a 2. hosszban beletáncoltunk vmi reibungos nyalókába, ami végül egyesült a Schusterrel. Az út egyébként 4 köteles és csak a tetején jöttünk rá, h nem vezet ki a csúcstömbre, egy hatalmas homokórával kezdődő párkányon ér véget, így bele kellett kúsznunk egy kivezető kéménybe, Kreutz der Ewigk néven, amiért senki nem volt hálás. Ellenben a csúcstömbről pazar kilátás kárpótolt. Levezetésnek még másztunk vmi gyűrűs szöges utat is, hihetetlen, oldásokra emlékeztető formavilágon és kíváncsiságból megmásztuk a Schuster valódi 2. hosszát is. Béla egyébként készített egy fotót egy öregről a 3. kötélhosszban, aki egy fotó kedvéért szólózott fel Schuster szobrához mezítláb, pirosra és zöldre festett lábujjkörmökkel, bár az ilyen helyi sajátosságokra már itthon figyelmeztettek bennünket. Később a kallert lapozva felismertük, hogy a helyi mászólegenda, Berndt Arnold volt a fura szerzet.

Másnap a Bastei patinás kőhídján keresztül a Lokomotive tömböt vettük célba az Amselsee felett. Bár maga a tömb nem magasabb 25 méternél, ám rendkívül kitett a szikla alatti majd 200 méteres letöréssel. A mezítlábas normál út után a slusszpoén a mozdony kéményére történő átlépés, ugrás, dőlés, az Überfall. Nekem elsőként 20 percbe tellett megtennem egyetlen lépést, addig szuggeráltam a túloldalt. Az utánunk jövő német páros elmondta, h az a titka a dolognak, h előre el kell dönteni, mit csinálsz és nem szabad rajta agyalni, csak csinálni. Persze amikor kiáll az ember a tömb szélére, úgy, h a stand egy kopott kőgombára dobott hurok és a lába alatt 200 méterrel látja csónakázni Günteréket, biztos, hogy mire eldönti, h lép, jön egy széllökés és kénytelen leülni. Mindenesetre nagyon kalandos volt, igazi adrenalin koktél. A végére még másztunk két repedést, a tó felöli oldalon egy élménymászást 5 körül és a keleti falon egy igazi agyturmixolós rettenetet, az 1906-ban! nyitott Lammriss-t. Az eleje teljesen fogható, áthajló, de nagy fogásos csimpaszkodás, még be is lehetett rakni pár csomóéket, de a közepén vagy 8 méteren vállrepedés lesz belőle. Pakolás nyista, az utolsó csomóék pont annyira van a láb alatt, hogy a repedés végén már földig érjen a kötél, nehogy nagy terhelésnek legyen kitéve a csomóék. Az út kellően szétroncsolja az ember agyát, hogy befejezze vele a napot. Este aztán a kempingben dorombszó mellett éjfélig csomóztunk majomöklöt.

Harmadnapra esőre ébredtünk és a helyi mászó etika tiltja a nedves falak használatát, ilyenkor felpuhul a kőzet és könnyebben törik, morzsolódik, uh mi is hagyományos feszültségoldással töltöttük a délelőttöt. Délután pedig túrázni mentünk a Schramstein tömbjére, amit szintén érdemes kipróbálni, gyakorlatilag egy kalandpark volt kialakítva turistaútnak. Lépcsők, létrák le-föl a tornyok között, hasadékokban, barlangon át, a sziklák között pedig üde zöld erdő masszírozta lerongyolt idegrendszerünket. A nap végén fel akartunk menni még a Thorstein tetejére, elvileg sétaterep a normál út, csak mi egy szinttel elnéztük a beszállást. A turistaút végéről, a Schramstein nyugati kilátópontjáról kell továbbmenni egy párkányrendszeren, de ezt már túl későn tudtuk meg egy bennszülöttől.

Az utolsó nap rövidre sikerült, Herr Budai generál hazaparancsolta a szakaszt, uh gyorsan kellett produkálni vmi maradandót. Balázsék a Barberine tömbje mellett másztak egy könnyű, de látványos utat, hogy új helyen másszanak. Mi Gyurival a Falkenstein Reginavandját másztuk helyi számozás szerint 7c-ért, ami 6+nak felel meg, de életemben nem volt ennyire kétes felállásom reibungtáblán, se a Tátrában, se az Alpokban 7-ért. A kulcsmozdulatnál egy centis kavics helyét mélyítgettem körömmel, h legalább a mutatóujjam fél centije beleakadjon. A reibunghoz képest meredeknek ítélt falon azonban a cipő valamilyen oknál fogva nem csúszott ki. Tény, hogy a kőzet kiválóan tapad, ha a cipő és a lépés homokmentes, érdemes a folyamatos tisztításra odafigyelni.

Búcsúzóul még körbejártuk a tömböt, elképesztő társasági életet tapasztaltunk a homokos sziklaudvarokon, követendő lenne ez mindenütt. Egy helyi mászónővel szóba elegyedtünk, a legközelebbre kinézett út alatt és mutatott egy hevederből varrt aktív éket, amit friend módjára lehet párhuzamos repedésekbe helyezni. Egy cseh ezermester készíti és népszerű a helyiek körében, sokszor az egyedüli megoldás biztosításra. Bár nagyfalnak nem mondható egyik torony sem, mégis tiszteletre méltó etikájával, lelkierőt próbára tevő patinás útjaival, elvarázsolt hangulatával mély benyomást tett ránk a hely. Aki nem csak a látványos mozdulatokra építi fizikumát, hanem fejben is akarja tökéletesíteni mászását, annak remekbe szabott gyakorlópálya az elbai homokkövek mesébe illő világa.

Német-Bucsi Attila